Nem csalás, nem ámítás – igazi aranyból készült. Farkas Péter váratlanul szerezte az elõkelõ érmet, de nem érdemtelenül. Megdolgozott érte, valódi teljesítményért kapta. Aztán, valamikor, valami elromlott. A bajnok még versenyzett egy ideig, nyert is néha, de többnyire már nem a birkózószõnyegen, hanem a pesti éjszakában véghezvitt dobásairól számolt be a sajtó.
A történet vége valahol várható volt: Farkas Péter testvérével és egy harmadik társukkal együtt nagyobb balhéba keveredett. Egy családi házban marihuánaültetvényt üzemeltettek – a bíróság hét év jogerõs börtönnel díjazta az egykori bajnokot. Mindez már távollétében történt – az elsõfokú ítélet tárgyalási szünetében ugyanis Farkas kisétált a bíróság épületébõl, majd hivatalos szóhasználattal ismeretlen helyre távozott. Karácsony második napján kapták el a rendõrök, Andorrában. Budapesten élõ barátnõjével találkozott egy ottani szállodában, ha így jobban megfelel a pletykalapoknak: a szíve buktatta le.
A bajnokból lett bûnözõ bulvárhõssé lett. A róla szóló tudósítások is mintha inkább a sajnálat hangján szóltak volna, amiért elõvigyázatlan volt, és elcsúszott egy banánhéjon. Azt taglalták, miként tudott volna meglépni az õt üldözõ igazságszolgáltatás elõl. Ha egy kicsit jobban figyel, ha valamivel kevésbé magabiztos, sugallták a lapok. Pedig hát nyilvánvaló, hogy elsõsorban nem Farkas Pétert kell sajnálnunk, amiért sok más társához hasonlóan õt is utolérte az igazságszolgáltatás. Ennek a történetnek ugyanis nemcsak õ lett a vesztese – mi többiek is szegényebbek lettünk egy illúzióval.