A paradoxon lényege, hogy az idõutazó (nem feltétlenül ember, akár egy atom is lehet) úgy változtat meg dolgokat a múltban, hogy azzal befolyásolja a saját sorsát, és ennek következtében maga az idõutazás sem következik be. A filmben ez úgy nézett ki, hogy a fõhõs anyja az apja helyett a leendõ fiával kezdett el randizni, meghiúsítva azt, hogy a leendõ idõutazó egyáltalán megszülessen.
Seth Lloyd professzor és az MIT fizikusainak csapata a kvantumteleportáció gyakorlati eredményeit és a posztszelekció elvét kombinálva állt elõ az elméleti megoldással [1]. Fotonokat, atomokat, sõt, több milliárd atomból álló anyagdarabot már évekkel ezelõtt sikerült teleportálni [2] a térben kutatóknak. A posztszelekció elve az, ami a kvantumszámítógépek teljesítményét nagyságrendekkel a hagyományos számítógépek fölé emeli (illetve emelné, mert ilyet még senkinek nem sikerült építenie).
hirdetés
A kvantumszámítógép egy matematikai egyenletet a változók végtelenül sok értékével képes kiszámítani egymással párhuzamosan, majd a végén kiválasztani azt az egyet, ami a helyes eredményt adta – ez a posztszelekció. Ugyanezt az elvet lehet alkalmazni az idõben teleportált szubatomi részecskékre is, egyszerûen utólag azokat a részecskéket választják ki a valós teleportációra, amelyek nem találkoznak a múltban saját magukkal, és nem írják át a saját jövõjüket.
Az elméletet a tudományos világban kétkedve fogadták, több fizikus szerint képtelenséget állít Lloyd és csapata. Abban viszont egyetért mindenki, hogy a teória nem az idõgép megépítésében fog segíteni, hanem a fizikai törvények jobb megértésében, és esetleg a gravitáció kvantumelméletének [3] megalkotásában, amivel már régóta küzdenek a fizikusok.