A gazdasági válság a középosztályt padlóra küldheti: nem úgy nagy állami vállalatok vezetõit.
Az állami vezetõk kereseteit nehéz havonkénti lebontásban összegezni, hiszen a havi néhány milliós fizetés mellé számtalan egyéb juttatást zsebelnek be. E miatt leginkább éves szinten lehet megítélni az összegeket.
Ez alapján a listát Heinczinger István, a MÁV vezérigazgatója vezeti. Évente 78.672.000 forintot vihet haza.
Szabó Pál évi 76, 93 milliójával csupán a második. A Posta volt vezérigazgatójának vezetõként az alapbére 2.549.000 forint volt. 2007-ben erre felvette az éves alapbére 80 százalékát prémiumként. E mellett jutalom címszó alatt ugyanebben az évben öt havi alapbérét fizették ki neki.
Kocsis István botrányok sorával tarkított vezetése idején a Magyar Villamos Mûvekben 2.584.000 forintos fizetést vihetett haza. Prémiumként 2007-ben szintén éves alapbérének 80 százalékát vitte haza, majd háromhavi alapbérének megfelelõ összeget kapott jutalomként, hogy ilyen hatékonyan vezette a céget.
A Szerencsejáték Rt. élén álló Székely Gábor 55.930.000 forinttal lehet évente gazdagabb. A BKV Rt. felügyelõbizottságának elnökeként is tevékenykedõ SZDSZ-es Székely havonta 2.185.000 forintot dughat zsebre, ehhez jön a szokásos 80 százalékos prémium, majd a változatosság kedvéért négyhavi plusz jutalom.
Tátrai Miklós Zoltán, aki annak a Nemzeti Vagyonkezelõnek a vezérigazgatója, amelyik hónapokig próbálta eltitkolni az állami cégek vezetõinek fizetését, évente 42 millióval növelheti számláját. Havi alapbére 3,5 millió.
Ha a magánszférához hasonlítjuk, ezek a hatalmas összegek nem is tûnnek olyan soknak. A versenyszférában a vezetõk bõven keresnek ennyit, sõt a csúcsvezetõk alatt is találhatók ilyen nagyságrendû fizetések. A probléma azonban az, hogy míg a versenyszférában valóban a rátermettség, a valódi szaktudás szükséges ahhoz, hogy érvényesüljön az ember - ott létérdek, hogy a céggel egyre jobb eredményeket, növekvõ bevételeket érjen el - addig az államiban ez nincs így.
Ha megnézzük az állami vállalatok vezetõit, kiderül, egy boldog nagy család, akik egyik székbõl ülnek a másikba. Hol itt, hol ott bukkannak fel, felügyelõbizottságokban, vezérigazgatóként, vagy épp kuratóriumi tagokként. (Kocsis István például a Paksi Atomerõmû élérõl jutott az MVM élére, majd nemrég megkapta a BKV vezetését is.)
Az, hogy kiderült mennyit is keresnek az állami vezetõk és lehet rajta nyálat csorgatni, meg szitkozódni, csupán a történet egyik fele. A másik, a mélyebb, és egy normális demokráciában súlyosabb, az módszer, ahogy kiderült. Hosszú pereskedésébe került, míg végre a Magyar Nemzeti Vagyonkezelõ elvesztette a pert, és kötelessé vált nyilvánosságra hozni a csúcsfizetéseket.
Az itt bemutatott emberek ugyanis a mi adóforintjainkból élnek ilyen életszínvonalon, használják a gépkocsikat, mobilokat, és tömik a bankszámlát. Azt pedig per nélkül köteles bemutatni az állam, mire költi a pénzünket. Ám ez az állam, még nem az az állam, ami ezt a lépést csak úgy, esetleg némi nógatásra, de megteszi. Ez az állam képes volt hosszú hónapokat vitázni azon, vajon elárulja-e mennyit is fizet az emberek által befizetett adóból saját cégvezéreinek. Ez sokkal felháborítóbb, mint maguk a számok. Ebbõl ugyanis azt a következtetést lehet levonni, hogy az adófizetõk pénze bármire felhasználható, nem kell vele elszámolni – ahogy diktatúrákban szokás.