2010. októberében csak tragikus események kapcsán lehetett hallani Bajor Imrérõl. Vendégek híján be kellet zárnia éttermét, ami anyagilag és egészségileg is megroppantotta. Depressziós lett, szenvedélybetegségébõl pedig a toxikológián próbálják kigyógyítani. Egykori üzlettársát, Taskó Jánost faggattuk közös idõszakukról, hiszen annak idején együtt indították el az éttermet.
- Nehéz idõszak volt a közös vállalkozásunk, engem sem tett boldoggá ez az egész, ugyanannyit veszítettem, mint õ. S nem százezrekrõl, hanem milliókról van szó. Egy ekkora bukás senkinek nem szerez örömet. Sajnálom Imrét, hogy az egészsége is tönkrement, ugyanakkor magamat is, hiszen nem így indultunk neki az egésznek. Ám a gazdasági válság egyszerûen padlóra tett bennünket – tette hozzá az egykori üzlettárs.
Bajor Imre annak idején szinte mindenét belefektette az éttermébe, s év elején a Borsnak panaszolta el, mennyire megviselte a kudarc.
- Ahogy mások, én is megpróbáltam vállalkozni, több lábon állni. Harmincöt éve gyakorlatilag eltartok egy „klánt”, és aztán azzal szembesülök, hogy az a kicsi, nagyon magyar vár, amit felépítettem, egyszer csak összedõl. Az életem összeomlott.
Azt viszont hallatlan pofátlanságnak és szemétségnek tartom, hogy a hitelezõk megfojtottak. Nem várják ki azt az idõszakot, amíg az ember kicsit összeszedi magát, azonnal kell nekik a pénz, s mosolyogva mondják, hogy jaj hát angyali kis mûvész úr, imádjuk, szeretjük magát, de ezt meg ezt most fogjuk és elvisszük. Az üzleti élet becstelenségével szemben nem voltam felvértezve. Ilyen ez a világ.
bors