A sorozásnál az orvos a hegekre figyelt fel, s amikor megtudta eredetük történetét, futtatta, ugráltatta Alekszandrt. Bár mindent rendben talált, végül katonai szolgálatra korlátozottan alkalmasnak minõsítette.
A fiatalember igen szegény körülmények között nõtt fel, anyja egyedül nevelte két fiát a Lenyinszk-Kuznyeckij nevû kisvárosban. Lakatosnak tanult, és kezdõ fizetése legfeljebb havi mintegy 70 ezer forintnak megfelelõ összeg lehet, késõbb elérheti a havi 150 ezer forintot. A seregben azonban a szerzõdéses katonáknak 210 ezer forintnak megfelelõ zsoldot fizetnek.
Alekszandr egyelõre nem adta fel tervét: jogosítványt akar szerezni, s arra készül, hogy utána elmegy az Usszurijszkban szolgáló bátyjához, és ott sofõrnek jelentkezik a hadseregnél.
Az utóbbi idõk furcsa sorozási esetei inkább arról szóltak, hogy behívtak valakit, aki nem akart, vagy nem tudott menni. Egy tolókocsihoz kötött fogyatékos például ignorálta a behívókat, de végül megjelentek nála a kiegészítõ parancsnokság emberei, akik aztán bocsánatot kértek és örökre távoztak.
A sérült és fogyatékos emberek hõstettei a háború éveihez kötõdnek: Alekszej Mareszjev pilóta mindkét lábát amputálták, de már hónapokkal késõbb újra repült mûlábakkal: róla írta Borisz Polevoj az Egy igaz ember címû regényét. Ivan Leonov pilóta bal kezét vesztette el, amikor lelõtték a gépét, de ezután még 110 bevetést repült. Irina Levcsenko - késõbb írónõ - úgy ült egy T-34-es tank kormányához, hogy sebesülése nyomán nem tudta használni egyik kezét. Õk mindannyian megkapták a Szovjetunió Hõse elnevezésû, legmagasabb szovjet kitüntetést.